Második fejezet - szembesülni a dolgokkal

Jeon Jeong Guk

Könnyű módon varrtam a fiúk nyakába az igazgatót.Csodáltam is, hogy ennyire elhitték mondandómat, hiszen az órarendet sem kaptuk meg.Vagy tudták és Jimin ezért mondta, hogy tartozom nekik.Igen, ez történt.Kicsit bűntudatom lett, hogy barátaimat szándékoztam átverni, és biztos szenvednek az igazgató maszlagjától, s még egyszer végighallgatják az egy órás monológot, amiben már részesültek egyszer.Tarkómat idegesen vakartam, míg végül úgy nem döntöttem, hogy megkeresem az igazgatói irodát.Ám ekkor készült tettem szerte foszlott, mikor egy ismerős dalt hallottam a folyosó végéről.Crush - Sofa című száma, hangoztatta magát fejemben.Mégsem az az erős férfi hang, mely Crush-t jellemezte, inkább egy női.Lágy, mégis erőteljes.Simogatták füleimet a hangok, végül azok irányába lépkedtem.Nem akartam rátörni, megszakítani vagy megzavarni.Az ajtó kisebb ablakán kutattam a lány arcát, de csak hátát véltem felfedezni, hiszen épp zongorázott.Ekkor hirtelen abbahagyta, így kissé meghökkenve baktattam el a terem közeléből, és a lehetőleg legtávolabb sétáltam.Nem szerettem volna, ha észrevenne, ha felfedné kilétemet.Most akkor próbáljam ne azt gondolni, hogy egy rajongó . . . habár, a fandomhoz kedvesen állok hozzá, tényleg sok mindent köszönhetek neki, viszont azt a részét nem szeretem, mikor lerohannak vagy éppen pont akkor találnak meg, ha éppen dolgom van.Igaz, most volt egy kis időm, de legalább az iskolában had érezzem magam átlagos diáknak, mely kissé nehezen megy, ha folyamatosan engem bámulnak.Az, hogy nem rohantak le, abban a minutumban amint megláttak, csak is annak köszönhető, hogy főnökünk már elintézte, hogy nyugalomban végezhessük el tanulmányainkat.Kötelező, jól tanulnunk, már csak a jövőre nézve is, hiszen kitudja mi lesz a bandával pár év múlva vagy mikor feloszlik.Nyilván gondolkodjunk pozitívan, másrészt a banda most eléggé sikeres, és egyre magasabbra törünk, így ezt a képzeletet nem is firtattam tovább.


Továbbra is egyedül járkáltam a folyosón, miközben vártam a fiúkra.Még plusz tíz perc ácsorgás után megjelentek, nem messze tőlem.Odafutottam hozzájuk.Látva arckifejezésüket, kissé megviselték őket az ott hallottak.Tae, teljesen szétunhatta magát ez idő alatt, miközben Jiminnek kellett fegyelmeznie folyamatosan, hogy ezt ne ennyire feltűnően csinálja.
     – Sajnálom, hogy nem mentem . . . – mormogtam lesütött tekintettel, s cipőm orrát pásztáztam.Nem mertem pillantásaimat felemelni, ezért sem tudtam leolvasni arcukról, hogy mennyire haragszanak e.
     – Igazság szerint, szerencsés vagy, hogy nem kellett végigszenvedned azt a másfél órát.Örülök, hogy nem jöttél, legalább nem pazaroltál el az életedből, felesleges órákat. – karolta át Taehyung nyakamat, majd fejét nyakamba fúrta.Jimin csak legyintett, látszólag nem értett egyet Tae-vel.Valójában ő is és én is tudtuk, hogy nem volt helyes, hogy míg ők bent szívtak, addig én ,,szórakoztam''.
     – Tényleg ne haragudjatok! – fogtam meg Jimin kezét, és elkezdtem toporogni előtte – Hyung! Hyung! Hyung! – nyavalyogtam, mellyel látszólag, még jobban felidegesítettem.
     – Jó, na! Csak . . . ne csináld ezt többet! Leégetsz a többiek előtt . . . – utolsó mondatát, szinte suttogva mondta.Akaratlanul is elmosolyodtam, de látva vidámságomat, azért is tett róla, hogy ne érezzem túl jól magam. – Mint említettem tartozol nekünk . . . – emlékeztetett, mire sóhajtva összefontam mellkasom előtt kezeimet, s bólintottam, hogy folytass – A közelben nyílt egy új kávézó.Mily meglepő, hogy ismerem a tulajdonost. – nevette el magát – Az egész estét te állod. – mosolygott elégedetten.Tekintetemet megforgattam, s pénztárcámat előhalásztam zsebemből, majd felé nyújtottam.
     – Nem lehetne, hogy csak odaadom a pénztárcámat és elmentek ti? Semmi kedvem ehhez . . . – sóhajtottam.
     – Természetes, hogy te is jössz.Az még jobb, ha semmi kedved hozzá.Nekünk se volt kedvünk az igazgatóhoz, mégis elmentünk veled ellentétben. – mérgemben puffogtam, miközben önelégülten, gúnyos mosoly kúszott ajkaira.

Első fejezet - a hangok

Baek Song Min

Kezemet torkom köré fontam, s közben próbáltam magamból kipréselni azt a magas hangot, melyet már annyira erőltettem.Az egész iskola szokatlanul csendes volt, bár ezt annak is lehetett köszönni, hogy az idő a korai órákat járta.Mikor a faliórára néztem még csak 6:30-at ütött.Idegesen toporogtam szekrényem előtt, míg végül abba nem maradtam, hogy segítségét kérem Han Hee Song tanárnőnek.Összeszedtem magam, tincseimen végig vezettem ujjaimat, melyek mind eddig szemérmetlenül álltak.Kinyitottam szekrényemet, s kivettem a szükséges kottáimat, illetve a dalszöveget.Még egyszer átfutottam, majd elindultam Han tanárnő irodája felé.Szerencsére nem volt messze, pont az első emeleten nyílt ajtaja, és szerencsétlenségemre nekiütköztem.

     – Elnézést! – ráztam meg fejemet, s bocsánatkérésemet kifejezve meghajoltam előtte.Mosolyogva pillantott rám, látszott rajta jókedve van, legalábbis próbálta ezt előadni másoknak . . . a vidám, és erős nőt.Pedig mindenki tudja miken ment keresztül . . . otthagyta szereleme, mikor a legnagyobb szüksége volt rá, anyukája eközben haldoklott, mire rá két napra, elhunyt.Azóta teljesen az iskolának szentelte magát, s munkájának.Kizárt, hogy ilyen hamar túltenné magát a történteken.

     – Miért kerestél, Songmin? – nézett rám érdeklődve, miközben én teljesen elmerültem gondolataimban.Kottáimat kezemben szorongattam, szinte már gyűrtem, így ezt észrevéve gyorsan végigsimítottam rajta ujjaim, végül a tanárnő felé nyújtottam.

     – Segítségét szeretném kérni! Van egy dal, amit ma elő kéne adnom . . . viszont néhol túlságosan magas hangok vannak, és nem tudom kiénekelni – sütöttem le tekintetem.Nem igazán szoktam segítséget kérni senkitől sem, mindig is úgy voltam vele, hogy csak magamra számíthatok.Semmiképp sem szorultam mások törődésére.Elég tehetségesnek tartom magam.

      – Mi történt? A nagy Baek Song Min-en kifogott egy dal? – nevette el magát hitetlenül.Tudtam, hogy nem rosszindulatból mondja, de mégsem tartottam viccesnek, így továbbra is érzelemmentes tekintettel toporogtam előtte, míg végül abba nem hagyta a vihogást. – Várj meg az énekteremben.Hamarosan én is megyek, de előtte el kell intéznem valamit. – húzta félmosolyra, vörösre rúzsozott ajkait.Bólintottam, majd a következő célirányom az énekterem lett.

Szoknyámon végighúztam kezeimet, ezáltal egy kicsit lejjebb tolva, majd végül névjegytáblámat is megigazítottam, mely idétlenül állt.Mindig is ügyeltem arra, hogy megjelenésem, tökéletes legyen, elegáns, s rendezettnek tűnjek, akiből sugárzik az önbizalom, és az ambíció.Alakomra vigyázok, nem eszek sokat, és egyáltalán nem bírom a cukros, és zsíros ételeket.Mindig elkap a hányinger, s úgy érzem ki kell ürítenem magamból.Sosem értettem egyesek, hogy tudják azokat elfogyasztani, melyeket zsírban áztattak vagy kilónyi cukrot szórtak rá.Ez az állítás lehet, túlságosan is túlzás felőlem, viszont véleményem még mindig ugyan az.Nagy elmélkedésem közepette megtaláltam az énektermet is, mely a megszokott elrendezésben tárult elém.Amint beléptem, egy kisebb színpad tárult elém, amin zongora, s nekitámasztva egy gitár díszelgett, előtte pedig padsorok voltak.Táskámat ledobtam az egyik üres székre, majd a lépcsőkön keresztül fellépegettem a színpadra.Mintha valami új diák lennék, úgy jártam körbe a helyiséget.Felnyitottam a zongorát, melyen némi port véltem felfedezni.Látszott, a takarítók inkább beszélgettek ismét, minthogy megtisztították volna a tantermeket a mocsoktól.Felsóhajtottam, s fejemet billegetve lépkedtem tovább a csendes teremben, míg lenem ütöttem pár hangot a hangszeren.Végül kihúztam a széket, letöröltem, és ráültem.Hirtelen vágott elmémbe egy kellemes dallam, melyet fülem már jól ismert, hiszen sokszor hallgattam ezt, otthon egyedül.Crush, Sofa című számának akkordjai egyből felcsendültek, s a terem hangokkal lett tele, amint leütöttem egymás után a billentyűket.Először halkan dúdolgattam, míg végül bele nem kezdtem a refrénbe.A kellemes zaj, egyre hangosabb lett, így talán a falakon kívül is lehetett hallani.Közelgő lépteket hallottam, de egyből abbahagytam arra számítva, hogy Han tanárnő lesz az.Viszont senki sem nyitott ajtót, sőt egy pillanatra meg is állhatott.Hirtelen még a vér is megfagyott bennem.Ki mer megzavarni? Bosszúsan sóhajtottam, s az ajtó felé lépve lenyomtam a kilincset, hogy kikukkanthassak egy kis résen.Azonban nem láttam ott senkit, így végül teljesen kinyitottam az ajtót és körbenéztem.Ekkor megláttam a folyosó végén eléggé messziről Han tanárnőt, ahogy a kezében tartva mappáit, mosolyogva köszönt egyik vele szemben jövő kollégájának.Ha nem ő, akkor kinek a lépteit hallhattam a terem közelében?

     – Songmin! – zökkentett ki tanárnő, gondolataimból.

     – Igen? – kaptam fel zavarodott tekintetem, mire leesett, hogy igencsak útját állom annak, hogy beléphessen a terembe.Talán ezért is kaphattam válaszul értetlen pillantásait.

     – Kissé elkalandoztál . . . valami baj van? – nézett rám pár másodpercre, miközben táskájában kutatott.Szemöldökeim felszöktek homlokom és furcsán néztem rá, lereagálva kérdését.

     – Nem . . . nincs semmi – ráztam meg fejemet, mire egy biztató mosolyt küldött felém.Kezeimet összefontam mellkasom előtt, s közben Han tanárnő felé lépkedtem bizonytalanul.

      – Ismerős ez a dal . . . csak nem a Crazy of You ? – kérdezte kíváncsian, mire enyhén bólintottam – Tényleg egy nehéz választás . . .

     – Nem én választottam – szakítottam félbe.Illetlen tettemet összehúzott szemöldökkel reagálta, miközben ajkait összepréselte.

     – Oh, igen.És, hol adod elő?

     – A Bang Coffee-ban . . . maga is tudja, hogy ott dolgozom egy ideje. – tűrtem bele hajamba.Válaszomat, s hangnememet ismét nem helyeselte, látva ezt arckifejezésnél.Leültem a legelső padba, és vártam, hogy végre rátérjünk a lényegre.

Han tanárnő, sok tanácsot adott nekem ez idő alatt.Többször is begyakoroltuk a dalt, már a hangok is a helyén voltak, így megnyugodtam.Az ezredik próbálkozásnál, mikor még mindig nem sikerült, ideg összeroppanást kaptam.Utáltam, ha sosem jött össze semmi, ilyenkor ideges vagyok, és gyakran sírok.Mentorom (végül is, nevezhetjük annak is . . .), persze nyugtatott, hogy ha könnyeimmel áztatom a padlót, nem fog menni a dal.Igaza volt.Szánalmasan festettem előtte, de tudtam, hogy megtörésem, úgysem derül ki az iskola diákjai előtt.Én sosem sírok.Hogy őszinte legyek, jól esett a törődése, ahogy közeledett felém, és még csípős megjegyzéseim ellenére is, vigasztalt és segített.

     – Songmin! Mielőtt belekezdenél a dalba, skálázz.Feltétlenül se vágd magad bele, rögtön a mély vízbe.Ezért, tegyünk most is így.Ülj a zongora elé! – utasított, majd bólintva, megtettem amit kért.A ,,c'' hangokat folyamatosan ütöttem le a billentyűkön, melyek egyre magasabbak lettek.Ekkor hirtelen ajtónyitásra kaptam fel tekintetem, de nem hagytam abba.Han tanárnő eközben, fel-alá járkált és figyelte a torkomból kijövő hangokat, hogy mind helyén van e.Persze a fiút nem vette észre, aki továbbra is tehetetlenül állt az ajtó előtt, és várt valamire.Végül elhallgattam és szúrós pillantást vetettem rá.

     – Baek Song Min! Folytasd – emelte rám szigorúnak tűnő pillantásait, de az én szemeim rá sem hederítettek.Ekkor követve tekintetem észrevette a fiút, aki még mindig érzelemmentes tekintettel figyelte, mi történik.

     – Elnézést – kapott észbe, majd végül kirohant a teremből.

Prológus - az előzmények

Jeon Jeong Guk

A próbaterem levegője fülledt volt, mihelyt beléptem.Arcomról könnyeknek látszó, izzadtság cseppek gördültek le, s ragyogtak rajta.Gyenge voltam, valami hideget kerestem, melyet fejemre tehettem volna, de semmi ilyesmit nem találtam.Tehetetlenül rogytam össze a padlón, majd kezeim is élettelenül hullottak le mellém.Fáradt tekintetem csapattársaimra emeltem, akik továbbra is gyakorolták a nehezebbnél-nehezebb mozdulatokat.Jimin észrevéve rosszullétemet, futva, majd végül csúszva érkezett le hozzám, s kezeit egyik karomra tapasztotta és azt szorongatta kétségbeesetten.

     – Jól vagy? – tette fel, a nem régóta gyötrő kérdését.Enyhén bólintottam, végül halvány mosolyt erőltettem magamra, hogy aggodalmát csillapítsam. – Nem hiszek neked – jelentette ki, mely puffogást váltott ki belőlem – Tessék, igyál vizet! – nyújtotta kezembe a folyadékot.Éreztem a víz melegségét, ebből ítélve, hogy nem is lehetett hideg.Pedig nekem most arra volt szükségem – Tudom, hogy nem hűtött, de elfelejtettünk innivalót venni, és a büfé is üres – magyarázkodott, tarkóját vakarva, mire legyintettem.Lecsavartam a palackról a kupakot, végül számhoz emeltem és nagyokat kortyolgattam.

     – Köszi – pillantottam rá hálásan, majd nedves ajkaimon végighúztam kezemet.

     – Ha nem érzed jól magad, pihenj! Egész nap csak gyakoroltál. – felelte Jimin, miközben enyhén bólogatott fejével.

     – Ahogy te is és a többiek is – feleltem félmosollyal az arcomon.

A táncpróbának vége szakadt, viszont egyáltalán nem hallgattam Jimin-re.Igaz, ettől nem éreztem jobban magam, de kötelességemnek tudtam folytatni a próbát a srácokkal együtt.Egyszerűen rossz volt látni, ahogy ők keményen dolgoznak, s táncolnak, míg én lent ülök a padlón, a nagy tükörnek háttal, és lesem minden mozdulatukat.Kaptam némi leszidást, miszerint a saját testi épségem fontosabb, de nem igazán foglalkoztatott a sok maszlag, melyet társaimtól kaptam.Táskámat végül hátamra vettem, s a törülközőt nyakamba dobtam.Ekkor hirtelen még nagyobb súly kerekedett vállamra, mikor megéreztem Hoseok hyung karját nyakam körül.

     – Holnap visszatérsz az iskolába . . . mond, hogy nem izgulsz. – kúszott egy sejtelmes vigyor az ajkaira, de én ezen egyáltalán nem tudtam mosolyogni . . .

     – Őszintén? Tényleg nem – jelentettem ki nemes egyszerűséggel, miután hitetlenül nevetni kezdett.Nem szólalt tovább, inkább mellettem bicegett csendben.Hamarosan szobánk ajtajához is megérkeztünk.A sok cuccnak köszönhetően, szinte zsibbadtak a karjaim, alig éreztem.Jin pedig próbálta kiküzdeni szűk farmerzsebéből, az apró kulcsot, mely a szobát nyitja.Mindannyian nyaggattuk, sürgettük, mire valami olyasmi válasz érkezett felőle, hogy próbáljuk meg mi kiszedni azt a kulcsot.Suga nem is habozott, inkább hozzáért Jin intim testrészéhez, de látva a többieket, hogy a táskájuk egyre nehezebbnek tűnik vállukon, feláldozta magát.Legtöbbünk hálásan pillantott rá, míg Jin összefonta karjait mellkasa előtt és úgy vonult be a pici panel lakásba.Én egyből az ágyamhoz vetettem irányomat.Fáradt voltam, még csak át sem öltöztem.Szemeimet lehunytam, a takarót magam köré fontam, végül teljesen álomba merültem.

Taehyung hangjára, s nyomására ébredtem, mikor épp hátamon ,,ugrált'' .Felmordultam, tekintetem némi idegességet sugallt, melyet ő is észrevett látva, ijedt arcát.Arrébb toltam magam mellől, hogy letudjak szállni az emeletes ágy tetejéről.A tegnap hordott darabokba teljesen beleizzadtam, így szükségesnek éreztem lezuhanyozni, mielőtt felveszem az egyenruhát.Egy nagyot ásítottam, mire észhez kaptam és letisztáztam a dolgokat magam előtt.Heten lakunk egy kisebb panel szobában, és egyetlen egy fürdőszoba van, nekem pedig sietni kell az iskolába.Na, nem mintha annyira foglalkoztatott volna, ha egy picit is kések.Kirúgni úgysem fognak, egyszerűen nem mernék ezt megtenni, viszont nem szerettem volna megint utolsónak sorra kerülni, és négy-öt óra késés már gázos.Így összeszedtem minden energiámat, hogy korán reggel a hajnali órákban, félkómásan, letudjam foglalni a fürdőszobát.Szinte végighasítottam az egész lakáson, míg végül el nem értem ajtaját, s rángatni kezdtem kilincsét.Ekkor kaptam észbe, hogy ez bizony zárva van.És, ha zárva van, tuti van ott valaki.Hirtelen felnyögtem, s nekicsapódtam a falnak.Mérges voltam, míg végre ajkaimat szólásra bírtam.

     – Bárki is van ott, kérlek siess! – kérleltem hisztérikusan.

     – Ne aggódj, mindjárt végzek! – hallottam, egy mély, rekedtes hangot, melyet egyből megismertem.Épp Namjoon hyung foglalatoskodott a fürdőben.Hallva a víz eséseit, biztos zuhanyozhatott.Végül úgy döntöttem, hogy nem mozdulok el a bejárat elől, így leültem a földre.Térdeimet felhúztam, majd arcomat elbújtattam, miközben azokat ölelgettem.Még álmos voltam, de egyszerűen nem alhattam el.Jeongguk, muszáj átvészelned ezt a napot, utána kipihenheted magad, hacsak nem lepnek meg már rögtön az első napomon egy csomó tanulnivalóval.De az ajtónyitódás egyből felébresztett, így gyorsan felkaptam tekintetem, s felálltam.Namjoon épp haját törölgette, miközben ásítozva csoszogott ki a helyiségből.Gyorsan bevetettem magam és kulcsra zártam az ajtót.Felsóhajtottam, ruháimat leöltöttem magamról, s a kabinba lépve, lassan engedtem magamra a langyos vizet, melynek cseppjei gurultak le testemen.

Jimin és Taehyung mellettem baktatott, s amint közelebb értünk az iskola területére, egyre több szempár szegeződött ránk.Ahogy elléptünk pár tanuló előtt, egyből összesúgtak mögöttünk.Nem zavartattam magam, igazából már hozzászoktam, akárcsak Jimin és Taehyung.Nevetve bámészkodtak jobbra-balra, s csodálták a nagy épületet.Valóban szép volt, látszott rajta, hogy nem akármilyen iskola.Ide képzett és tehetséges diákok járnak, s ezáltal igényeiket is biztosítják.Felsóhajtottam, amint a nagy bejárati ajtóhoz érkeztünk, s kinyitottam azt.Belülről még elképesztőbb volt.Szürke, szinte már fehér, csempével kirakott padlók, középen egy nagy lépcső, melynek lábánál diákok ültek, vagy éppen járkáltak fel az első emeletre.Már itt is találkozhattunk kisebb szekrénysorokkal, melyek a falakon futottak végig.Itt nem igazán voltak tantermek, csak az étkező, egy kisebb büfé, ami előtt két kis asztal volt, pár növény egy-egy sarokban, s a tornaterem.Barátaimmal felbaktattunk a márványkőből rakott lépcsőfokokon.Végül megálltam és nem mentem tovább mellettük.Amint ezt észrevették, visszafordultak és felém emelték tekintetüket.Zsebre tett kézzel álltam, s halványan mosolyogtam, mire értetlenül néztek.

     – Nem jössz? Tudod, az igazgatóhoz kéne mennünk megbeszélni a . . . – kezdte Taehyung, de egyből félbeszakítottam.

     – A zongoraóra jobban hangzik, minthogy az igazgató maszlagját hallgassam.Ugye elintézitek nekem? Úgyis tudom, hogy mit fog mondani . . . a (Big Hit) főnök már amúgy is tájékoztatott minket.Elég, ha csak ti megjelentek. – néztem rájuk végül kérlelően, mire Taehyung megrántotta vállát, s Jiminre nézett.

     – Rendben – felelte a kisebb fiú, majd kezeit zsebre vágta – De tartozol nekem . . . vagyis nekünk – javította ki magát, míg végül köszönésképpen, enyhén megbillentettem fejemet.