Első fejezet - a hangok

Baek Song Min

Kezemet torkom köré fontam, s közben próbáltam magamból kipréselni azt a magas hangot, melyet már annyira erőltettem.Az egész iskola szokatlanul csendes volt, bár ezt annak is lehetett köszönni, hogy az idő a korai órákat járta.Mikor a faliórára néztem még csak 6:30-at ütött.Idegesen toporogtam szekrényem előtt, míg végül abba nem maradtam, hogy segítségét kérem Han Hee Song tanárnőnek.Összeszedtem magam, tincseimen végig vezettem ujjaimat, melyek mind eddig szemérmetlenül álltak.Kinyitottam szekrényemet, s kivettem a szükséges kottáimat, illetve a dalszöveget.Még egyszer átfutottam, majd elindultam Han tanárnő irodája felé.Szerencsére nem volt messze, pont az első emeleten nyílt ajtaja, és szerencsétlenségemre nekiütköztem.

     – Elnézést! – ráztam meg fejemet, s bocsánatkérésemet kifejezve meghajoltam előtte.Mosolyogva pillantott rám, látszott rajta jókedve van, legalábbis próbálta ezt előadni másoknak . . . a vidám, és erős nőt.Pedig mindenki tudja miken ment keresztül . . . otthagyta szereleme, mikor a legnagyobb szüksége volt rá, anyukája eközben haldoklott, mire rá két napra, elhunyt.Azóta teljesen az iskolának szentelte magát, s munkájának.Kizárt, hogy ilyen hamar túltenné magát a történteken.

     – Miért kerestél, Songmin? – nézett rám érdeklődve, miközben én teljesen elmerültem gondolataimban.Kottáimat kezemben szorongattam, szinte már gyűrtem, így ezt észrevéve gyorsan végigsimítottam rajta ujjaim, végül a tanárnő felé nyújtottam.

     – Segítségét szeretném kérni! Van egy dal, amit ma elő kéne adnom . . . viszont néhol túlságosan magas hangok vannak, és nem tudom kiénekelni – sütöttem le tekintetem.Nem igazán szoktam segítséget kérni senkitől sem, mindig is úgy voltam vele, hogy csak magamra számíthatok.Semmiképp sem szorultam mások törődésére.Elég tehetségesnek tartom magam.

      – Mi történt? A nagy Baek Song Min-en kifogott egy dal? – nevette el magát hitetlenül.Tudtam, hogy nem rosszindulatból mondja, de mégsem tartottam viccesnek, így továbbra is érzelemmentes tekintettel toporogtam előtte, míg végül abba nem hagyta a vihogást. – Várj meg az énekteremben.Hamarosan én is megyek, de előtte el kell intéznem valamit. – húzta félmosolyra, vörösre rúzsozott ajkait.Bólintottam, majd a következő célirányom az énekterem lett.

Szoknyámon végighúztam kezeimet, ezáltal egy kicsit lejjebb tolva, majd végül névjegytáblámat is megigazítottam, mely idétlenül állt.Mindig is ügyeltem arra, hogy megjelenésem, tökéletes legyen, elegáns, s rendezettnek tűnjek, akiből sugárzik az önbizalom, és az ambíció.Alakomra vigyázok, nem eszek sokat, és egyáltalán nem bírom a cukros, és zsíros ételeket.Mindig elkap a hányinger, s úgy érzem ki kell ürítenem magamból.Sosem értettem egyesek, hogy tudják azokat elfogyasztani, melyeket zsírban áztattak vagy kilónyi cukrot szórtak rá.Ez az állítás lehet, túlságosan is túlzás felőlem, viszont véleményem még mindig ugyan az.Nagy elmélkedésem közepette megtaláltam az énektermet is, mely a megszokott elrendezésben tárult elém.Amint beléptem, egy kisebb színpad tárult elém, amin zongora, s nekitámasztva egy gitár díszelgett, előtte pedig padsorok voltak.Táskámat ledobtam az egyik üres székre, majd a lépcsőkön keresztül fellépegettem a színpadra.Mintha valami új diák lennék, úgy jártam körbe a helyiséget.Felnyitottam a zongorát, melyen némi port véltem felfedezni.Látszott, a takarítók inkább beszélgettek ismét, minthogy megtisztították volna a tantermeket a mocsoktól.Felsóhajtottam, s fejemet billegetve lépkedtem tovább a csendes teremben, míg lenem ütöttem pár hangot a hangszeren.Végül kihúztam a széket, letöröltem, és ráültem.Hirtelen vágott elmémbe egy kellemes dallam, melyet fülem már jól ismert, hiszen sokszor hallgattam ezt, otthon egyedül.Crush, Sofa című számának akkordjai egyből felcsendültek, s a terem hangokkal lett tele, amint leütöttem egymás után a billentyűket.Először halkan dúdolgattam, míg végül bele nem kezdtem a refrénbe.A kellemes zaj, egyre hangosabb lett, így talán a falakon kívül is lehetett hallani.Közelgő lépteket hallottam, de egyből abbahagytam arra számítva, hogy Han tanárnő lesz az.Viszont senki sem nyitott ajtót, sőt egy pillanatra meg is állhatott.Hirtelen még a vér is megfagyott bennem.Ki mer megzavarni? Bosszúsan sóhajtottam, s az ajtó felé lépve lenyomtam a kilincset, hogy kikukkanthassak egy kis résen.Azonban nem láttam ott senkit, így végül teljesen kinyitottam az ajtót és körbenéztem.Ekkor megláttam a folyosó végén eléggé messziről Han tanárnőt, ahogy a kezében tartva mappáit, mosolyogva köszönt egyik vele szemben jövő kollégájának.Ha nem ő, akkor kinek a lépteit hallhattam a terem közelében?

     – Songmin! – zökkentett ki tanárnő, gondolataimból.

     – Igen? – kaptam fel zavarodott tekintetem, mire leesett, hogy igencsak útját állom annak, hogy beléphessen a terembe.Talán ezért is kaphattam válaszul értetlen pillantásait.

     – Kissé elkalandoztál . . . valami baj van? – nézett rám pár másodpercre, miközben táskájában kutatott.Szemöldökeim felszöktek homlokom és furcsán néztem rá, lereagálva kérdését.

     – Nem . . . nincs semmi – ráztam meg fejemet, mire egy biztató mosolyt küldött felém.Kezeimet összefontam mellkasom előtt, s közben Han tanárnő felé lépkedtem bizonytalanul.

      – Ismerős ez a dal . . . csak nem a Crazy of You ? – kérdezte kíváncsian, mire enyhén bólintottam – Tényleg egy nehéz választás . . .

     – Nem én választottam – szakítottam félbe.Illetlen tettemet összehúzott szemöldökkel reagálta, miközben ajkait összepréselte.

     – Oh, igen.És, hol adod elő?

     – A Bang Coffee-ban . . . maga is tudja, hogy ott dolgozom egy ideje. – tűrtem bele hajamba.Válaszomat, s hangnememet ismét nem helyeselte, látva ezt arckifejezésnél.Leültem a legelső padba, és vártam, hogy végre rátérjünk a lényegre.

Han tanárnő, sok tanácsot adott nekem ez idő alatt.Többször is begyakoroltuk a dalt, már a hangok is a helyén voltak, így megnyugodtam.Az ezredik próbálkozásnál, mikor még mindig nem sikerült, ideg összeroppanást kaptam.Utáltam, ha sosem jött össze semmi, ilyenkor ideges vagyok, és gyakran sírok.Mentorom (végül is, nevezhetjük annak is . . .), persze nyugtatott, hogy ha könnyeimmel áztatom a padlót, nem fog menni a dal.Igaza volt.Szánalmasan festettem előtte, de tudtam, hogy megtörésem, úgysem derül ki az iskola diákjai előtt.Én sosem sírok.Hogy őszinte legyek, jól esett a törődése, ahogy közeledett felém, és még csípős megjegyzéseim ellenére is, vigasztalt és segített.

     – Songmin! Mielőtt belekezdenél a dalba, skálázz.Feltétlenül se vágd magad bele, rögtön a mély vízbe.Ezért, tegyünk most is így.Ülj a zongora elé! – utasított, majd bólintva, megtettem amit kért.A ,,c'' hangokat folyamatosan ütöttem le a billentyűkön, melyek egyre magasabbak lettek.Ekkor hirtelen ajtónyitásra kaptam fel tekintetem, de nem hagytam abba.Han tanárnő eközben, fel-alá járkált és figyelte a torkomból kijövő hangokat, hogy mind helyén van e.Persze a fiút nem vette észre, aki továbbra is tehetetlenül állt az ajtó előtt, és várt valamire.Végül elhallgattam és szúrós pillantást vetettem rá.

     – Baek Song Min! Folytasd – emelte rám szigorúnak tűnő pillantásait, de az én szemeim rá sem hederítettek.Ekkor követve tekintetem észrevette a fiút, aki még mindig érzelemmentes tekintettel figyelte, mi történik.

     – Elnézést – kapott észbe, majd végül kirohant a teremből.